A Szerelempatak című dokumentumfilmben igencsak közel kerülünk néhány idegen öregemberhez. Nemcsak azért, mert az operatőr rengeteg szuperközeli képet mutat a kezekről, szemekről, fogakról, ráncokról, hanem azért is, mert ezek az idős emberek beengednek minket életük legintimebb emlékeibe és vágyaiba.

A filmet gyönyörű vidékeken vették fel Erdélyben, magyar ajkú közösségekben. Lassan indulunk el, sok elképesztő képet láthatunk mesebeli tájakról, állatokról, dolgozó emberekről. Majd megjelenik Feri bácsi, aki lovas szekerét hajtja az úton. Azon az úton, amelynek állomásain megismerkedünk mesélőink testi-lelki szerelmi vallomásaival. A lomha, békés, megszokott életvitelt bemutató jelenetek között hirtelen meghökkentően őszinte emlékek zúdulnak ránk nászéjszakákról, pásztorórákról, féltékenységről, szerelemről, vágyakról, gyászról.

Ez a 70 perces dokumentumfilm egy rendkívül átgondolt montázs. Több reakciót is, például egy mosolyt vagy egy távolba meredő tekintetet egymás után helyeztek, pedig az a két ember nem is egy helyen van, nem egymásra reagálnak a valóságban. A film néhány éven át forgatott, több szálon futó, nagyon sok jelenetből összevágott folyamat, mégis minden kép összetartozik. Ezt az egységet erősíti a közös téma és a visszatérő elemek, Feri bácsit kísérve. 

Fontos kérdés, hogy vajon mennyire jövünk attól zavarba, hogy a kilenc főszereplő nyíltan, mindent nevén nevezve, emlékeket idéz fel a szexről vagy, ahogy ők mondják a sajátos tájszólásukkal, a höngörgőzésről. Azt gondolom, hogy a szabadszájúság sokaknál elérte és túllépte azt a bizonyos határt, ami a meghatódottság és a felháborodás között van. Noha a szexualitás több évszázadig számított az európai kultúra egyik legnagyobb tabutémájának, már mégiscsak a 21. században vagyunk, ahol lépten-nyomon belebotlunk az erotikába. Találkozunk vele a könyvekben, filmekben, színházban, fotókon, plakátokon. Csókolózó, egymást fogdosó embereket láthatunk bárhol és bármikor. Egyértelmű, hogy ledöntöttük a nyilvános szexualitás tabuját. Mégis legtöbben elpirulunk, amikor ilyen intim dolgokat hallunk vagy mondunk. Ezek a vidéki, hétköznapi emberek nem teszik ezt. Ők őszintén – hol sírva, hol nevetve – avatnak be minket az életükbe, amiért hálásak lehetünk a szereplőknek, a film rendezőnőjének, Sós Ágnesnek és mindenkinek, aki részt vett az elkészítésében. Igazán megható volt átélni, ahogy ezek az emberek éreznek, látnak, emlékeznek és megnyílnak, holott lehet, hogy eddig soha nem meséltek ezekről a dolgokról senkinek.

Kulcsfontosságú volt a gyönyörű vidéki táj, a szokatlan képek és a békés, tradicionális falubéliek ellentéte a néha bizony nagyon pikáns történetekkel szemben. A 25. Trieszti Filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmként díjazott alkotás egyik legfontosabb gondolata Feri bácsi szájából hangzik el: „Isten miért nem vette el a kívánságot is a tehetetlenséggel?”. Ez a kérdés végigkíséri az egész filmet, hiszen idős koruk ellenére is ábrándoznak hőseink, és nekünk szerencsénk van, hogy meg is osztják velünk vágyaikat. A szereplőknek több tanácsa is van a fiatalok számára, ilyen például az, hogy ne legyenek félénkek és szeressenek, amíg csak jólesik, hiszen a szerelemnél nincs szebb dolog a világon. Úgy éljenek, hogy azt mondhassák mindennap: „Nem hiába jött fel a Nap értem!”.